gondolom szinte mindenki olvasta tegnap angelina jolie times-ban megjelent írását preventív mastectomia-járól (azaz a mell szövetállományát eltávolítják, így nem tudnak a rákos sejtek burjánzani). a magyar oldalakon éppúgy olvastam elképesztő hozzászólásokat, ahogy a times oldalán és egyéb fórumokon is. biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan fogják követni a példáját és rengetegen fogják támadni is.
a times-ban megjelent írásában leírja, hogy édesanyja 56 évesen hunyt el rákban, 10 éves küzdelem után. a brca1 (breast cancer gén) és brca2 gén a mellrák és a petefészekrák kialakulásáért felelősek. a brca gének autoszomális domináns öröklést mutatnak, így a hibás gén apai és anyai ágról is megörökölhető, az utód pedig 50%-os valószínűséggel örökli a daganat iránti hajlamot. ez azt jelenti nők esetében, hogy az apai ágról is megörökölheti a hajlamot mell-és petefészekrákra, akkor is ha az anyai ágon senkinek sem volt. maga a rák nem örökletes, de a hajlamosító gén igen. nem hagyható figyelmen kívül az életvitel sem, mint faktor.
angie-nek orvosai szerint 87% esélye volt a mellrákra, 50% a petefészekrákra. sajnos a 87% elég magas, aki kicsit jártasabb a biológiában az tudja, hogy a 87% azt jelenti, csak idő kérdése. a sokgyerekes anyuka úgy döntött hát, hogy elébe megy ennek, és inkább preventív (azaz megelőző) lépéseket tesz. mastectomia után 5% alá csökkentek az esélyei a mellrákra.
gondolom sok újat nem mondok azzal, hogy a betegség felfogás kulturálisan meghatározott. mindenki ismer olyanokat, akik mosolyogva mennek évente szűrésre, és olyat is aki évek óta rettegve nem mer elmenni, mert "mi van ha". az orvostudományban az ókortól kezdve két tipikus betegségfelfogás létezik. az egyik a mindenki által ismert ontológiai, ami a mai modern orvoslásnak felel meg. e szemlélet szerint ha betegek vagyunk akkor valamiben hiányt vagy többletet szenvedünk, a beteg részünk lokalizálható. megvizsgálnak ahol rossz és fáj, majd kapunk X gyógyszert és goodbye-amen. a másik típus ennek szöges ellentéte, a holisztikus vagy másik nevén dinamikus-funkcionális. e szerint egyensúlyban akkor vagyunk, ha egészségesek vagyunk, és ez a természetese emberi állapotunk is. az egyensúly, harmónia felborulása lesz a betegség maga, ami természetellenes. itt nem valamelyik szerv lesz beteg, hanem maga az ember. (egyébként ma ezt a természetgyógyászattal azonosítják, kicsit sántítva.) nyugati világunkban elterjedt szemlélet, hogy a testet egy géphez hasonlítják: szívpumpa, kimerültség- megvan? mindenki használja ezeket akaratlanul is. az sem újdonság, hogy minden betegséget, állapotot biokémiai, élettani folyamatra le lehet bontani, vissza lehet vezetni, ebből pedig jöhet a diagnózis.
nem tudom, ki mennyire ismer orvosokat személyesen, de aki valaha is érintett volt ebben (na nem betegként) az pontosan tudja, hogy az orvosok külön kasztot képviselnek mindenhol a világon (mint minden szakma). az én apukám is orvos (igaz, állatorvos) és bármikor bemutatkozik, látom hogyan reagálnak a nevére- ÚRISTEN, itt egy ORVOS! a nők elalélnak ha bemegyünk a gyógyszertárba, kb. egymást tapossák, hogy melyikük szolgálhassa ki, és igen ostoba lennék, ha azt hinném, hogy ez sármos mosolyának szól kizárólag. orvosnak lenni bizony kemény státusz, amit beléjük vernek már az egyetemen. egy orvos szava mindig szent és sérthetetlen, már csak azért is, mert latinul olyat nyög, hogy nehéz egy laikusnak eldöntenie, hogy balra vagy jobbra nézzen zavarában. nem mondom, hogy minden orvos visszaél azzal, hogy a páciense ki van neki szolgáltatva, de azért akad példa bőven mindenre. a lényeg, így is úgy is ki vagyunk szolgáltatva, nem csak azért, mert betegek vagyunk, hanem annak is, hogy valaki érthetetlenül diagnosztizál valamit, amit nem értünk. amit viszont senki sem von kétségbe: az orvosnak mindig igaza van, az orvosnak mindent elhihetünk, mondhatnám kanyar nélkül. hittel pedig lehet operálni, ha nem is klasszikus orvosi értelemben.
amikor tegnap elolvastam pár khm, buta hozzászólást arról, hogy brad pittné mastectomia mellett döntött, bizony én is azonnal a tükörhöz rohantam. gondolom nem vagyok azzal egyedül ha cicikről van szó, főleg sajátról, hogy jaj-de-jó-lenne-ha-(akármi). mert persze vagy idomtalan, vagy túl picik, vagy túl nagyok, vagy bármi, de szegények sose jók sehogy. mégis, tegnap az jutott az eszembe, ők nem az ellenségeim, hanem a kedveseim- szerencsére. nem úgy kell rájuk néznem, megtapintanom őket minden nap, hogy időzített-bombák-vagytok-nem-szeretlek-titeket. nem lenne könnyű szeretnem őket, ha minden nap amikor meglátnám őket, és arra kellene gondolnom, hogy anyukámra-is-bajt-hoztatok-rám-is-azt-fogtok. (igaz, a femiliben hírből sem volt mell- ,vagy petefészekrák.)
pittné édesanyja 10 évet küzdött a rákkal, gondolom a lánya végigasszisztálta. megértem, hogy nem akarta ennek kitenni a gyerekeit és azt is, hogy mennyire retteghetett, mielőtt meglépte mastectomia-ját. az biztos, hogy hallgatott és hitt a nyugati orvosainak, és az is, hogy nagyon fél/félt a ráktól- esetében joggal, hozzátenném. az pedig hogy jól tette vagy sem? azt hiszem ha neki jobb így, akkor más ezzel nem tud vitatkozni.
te mit gondolsz?
xx napsugár
fb ITT.
